Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
Bejelentkezés

 

A pünkösdi templomdíszítés szokása

A pünkösdi templomdíszítésről

A pünkösdi templomdíszítésről – ami Maglódon nem Mende-monda

 

„ A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban működő Kulturális Örökség Igazgatósága javaslatára 2011-ben felvették a mendei evangélikus gyülekezet egyedülálló pünkösdi hagyományát a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére.

Az UNESCO 2003-ban fogadta el a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményt (Convention for the Safeguarding of the Intangible Cultural Heritage). Több mint 130 ország csatlakozott a nemzetközi egyezményhez. Hazánk – 2006-ban – harminckilencedikként állt az egyezményben részes államok sorába.

„A nemzetközi egyezmény jelentősége abban áll, hogy olyan hagyományokat, értékeket támogat, amelyeknek továbbvitele szerves része a mai közösség életének”

A templom májfákkal történő pünkösdi díszítése földrajzi elhelyezkedésének, elterjedtségének szélesebb körű meghatározása nem egyszerű feladat. Ha a szokás történetét próbáljuk nyomon követni, akkor a 17. században még országos elterjedtségről beszélhetünk, ami fokozatosan visszaszorult, illetve a 19. század közepétől szinte teljesen eltűnt. 1943-44-ben az országos Luther Szövetség kezdeményezéseként végzett evangélikus néprajzi felmérésben mindössze 12 település neve mellett szerepel a templom pünkösdi zöldággal való díszítése. Bács-Bodrog megyében: Bajsa; Pest megyében Domony, Mende, Péteri; Nógrád megyében: Csánk, Szügy, Vanyarc; Gömör megyében: Gömörpanyit, Jolsvatapolca, Miglészpataka, Rekenyeújfalu és Süvéte településeken említi a felmérés a zöldágas díszítést, de egyik helyen sem esik szó az ágak, illetve fák díszítéséről. … A maglódi evangélikus gyülekezet is pünkösdkor hasonló módon díszíti templomát. Ez a szokás nagyjából nyolc éve kezdődött, amikor a településen megalakult a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat. Feltehetően hatott a szokás újraélesztésére a mendei kontinuus templomdíszítő szokás közelsége. A maglódi gyülekezet tagjai úgy emlékeznek, hogy településükön is élő hagyomány volt a zöldágazásnak ez a formája, de a Luther Szövetség felmérésében nem szerepelnek. Feltehetően itt már az 1940-es évek előtt megszűnt a szokás.”

Eddig a tavaly szeptemberben keltezett hír, az evangelikus.hu és a szellemiorokseg.hu internetes oldalakról. És mint tudjuk, a hír szent, a vélemény szabad. Ehhez a hírhez, nekünk, maglódiaknak is van néhány szavunk, akarom írni, véleményünk.

Első szavunk az, hogy fejet hajtunk mendei evangélikus atyánkfiai előtt, mert tény és való hogy folyamatosan megőrizték a pünkösdi templomi zöldágazás szép szokását. „Örülve az örülőkkel” szívből gratulálunk nekik, a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére való felkerülésükért.

Második szavunk a helyreigazítások kérésének szava: Nem igaz, hogy egyedülálló szokás náluk a pünkösdi templomdíszítés szokása. Nálunk Maglódon is élő, igaz nem folyamatos, hanem újra felelevenített hagyomány.  Ennek „sors fintora”- szerű bizonyítéka az is, hogy a mendeiek UNESCO listára kerüléséről tudósító „L’udové noviny”, a Magyarországi Szlovákok Hetilapja 2011. október 13-án megjelent számában tévedésből a maglódi, pünkösdi díszbe öltöztetett, templomról közöl három felvételt.

                                                                                 

Nem igaz, hogy „ez a szokás nagyjából nyolc éve kezdődött” Maglódon, „amikor a településen megalakult a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat”. A szóban forgó hagyomány több száz évre vezethető vissza Maglódon is, felújítása pedig 1999-ben – kezdődött újra településünkön.  Felújításában a szlovák kisebbség tagjai mellett helyi civil szervezetek  - mindenekelőtt a Nőklub – és magától értetődően az evangélikus gyülekezet is szerepet játszott. Hogy a templomi zöldágazás maglódi felelevenítésére hatott-e a „mendei kontinuus templomdíszítő szokás közelsége” – ez egyértelműen nem bizonyítható.

Amint nem igaz az sem, hogy mivel a Luther Szövetség 1943-44-es felmérésében nem szerepelnek a maglódiak, ezért  „feltehetően itt már az 1940-es évek előtt megszűnt a szokás.” Hogy miért nincs benne Maglód a Luther Szövetség említett felmérésében? Ezt még nem sikerült kikutatni. A legracionálisabb magyarázat talán az, hogy lelkészváltás zajlott 1944-ben Maglódon. A nagybeteg Bánki Károlyt váltotta Harmati György lelkész. Lehet, hogy ekkor akadt el valahol az adminisztratív adatszolgáltatás. Mindenesetre az ’50-es évek elején még élt Maglódon a templomdíszítő szokás. Ennek ékes bizonyítéka az a jelentés, amelyet Maglódon 1952. május 31-től június 2-ig végzett pünkösdi népszokás és néptánc gyűjtésről írt Jakab Ilona, a Népművészeti Intézet néprajzi osztályának munkatársa. Ő írja le érzékletesen a 60 éve, 1952. május 31-én, Maglódon történteket:

… útközben egy vidám, nótaszóval haladó leánysereggel találkoztunk, fél ünnepélyes viseletbe öltözve, kezükben sok hímzett, csipkés, keményített zsebkendőt, hímzett szalagot víve. Utánuk kb. 20 lépésnyire, hatalmas topolya fákat vivő fiatalemberek jöttek. Követtük őket, mert sejtettük, hogy útjuk az evangélikus templomhoz vezet a szokásos májfákat felállítani.

A templomba érkezve, lázas munkába fogott a fiatalság. A legények a topolya fák ágait nyesték, csinosították, majd a főbejárattól két oldalon futó padok minden másodikára szegeztek egy kb. 3-4 m. topolya fát. A fák fölső ágait fölül összekötötték, hogy álét alkosson. Ezután az oltár elé állítottak két fát, szintén összeerősítve felső ágait. Majd az orgona alatt lévő padokhoz hasonló eljárással. Ezután pedig a karzat középső részére és az alatta lévő padsor két szemben lévő padjára, az előbb leírt módon. A lányok ezalatt válogatták a hímzett, csipkés zsebkendőket, hogy melyik hova kerül majd, a szalagokat csokorra kötötték, az egy színű taft szalagok végére pedig cérnát erősítettek, hogy ezzel kössék majd föl a fára. A két leánybíró pedig a fiúknak osztogatta a parancsait, hogy melyik fát, hova és hogyan állítsák, segítettek az ágak lenyesésében, az egész fa formájának csinosításában.

A fák felállítása után kezdődött a díszítés. Először az oltár előtt lévő két fát díszítették, annak kellett a legszebbnek lenni. Erre kerültek a szebbnél szebb hímzett selyem szalagok, /kb. 30-40 évvel ezelőtt, ezeket a szalagokat a lányok a hajba fonva viselték/ a gyönyörűen hímzett zsebkendők, és a leghosszabb taft szalagok. Közben két „kis leánybíró” a szószék feldíszítésén fáradozott. A szószék külső, középső felére egy kb. 10 cm széles, és 150 cm hosszú selyem szalagot kötöttek és helyezték az előre bevert szögre, két oldalra szintén egy-egy hasonló selyemszalag került, azzal a különbséggel, hogy ezek valamivel keskenyebbek voltak.

Így díszítették a fákat sorban, gondosan szem előtt tartva, hogy melyik legyen a legszebben díszített. A legényeket, közben tréfás megjegyzésekkel küldték fel a létrára, hogy a fölső ágakat díszítsék. Amelyik legény ügyetlennek látszott, mindjárt fölkiáltott hozzá az a kislány, akinek udvarolt, hogy „ilyen ügyetlen legénynek nem leszek ám a felesége”. A legény erre ijedt arcot vágott és igyekezett magát megemberelni.

Az összes fák feldíszítése után került sor a mezei csokrok, rózsa csokrok, és különböző kerti virágokból kötött csokrok elhelyezésére. Az oltáron már előre elkészített virágtartókba kerültek a legszebb csokrok.

Mindenfajta díszítést befejezve a lányok és legények egyesült erővel a templom kitakarításához fogtak. Elhordták a lenyesett ágakat, egyéb szemetet, kiporolták a szőnyeget, /ez a legények munkája volt/, a lányok söpörtek a padsorok között is, majd a portörlés következett. Mikor mindezzel megvoltak, rakták vissza a szőnyegeket rendeltetési helyére.

Ezután ki-ki párjával összekarolva, énekszó közben ballagtak hazafele.”

Végül harmadik szavunk, a kérés szava. A zöldágazás templomi szokásának eredete vélhetőleg a középkorba nyúlik vissza. A XVII. századi evangélikus zsinatok határozata értelmében: „megtartandó az a szokás, hogy a diákok pünkösdkor zöld gallyakkal ékesítsék föl a szent épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel, vagy más szertelenséggel történjék, hanem énekléssel!” Különös kegyelme Istennek, hogy ez az ősi tradíció még a XXI században is fennmaradt, ráadásul két főváros közeli „dombvidéki falucska tót gyülekezetében”. Ugyan nem tisztünk tanácsokat adni a mendeieknek, mégis hasznos lenne, ha egyfajta missziónak tekintenék azt a kiváltságukat, hogy pünkösdi templomdíszítő szokásuk a szellemi kulturális örökség része lett. Megkereshetnék a Kárpát-medencei és magyarországi gyülekezeteket, köztük Domony, Péteri, Szügy, Vanyarc közösségeit. Megkereshetnék a felvidéki Csánk, Gömörpanyit, Jolsvatapolca, Miglészpataka, Rekenyeújfalu és Süvéte evangélikusait, sőt a vajdasági Bajsa lutheránusait is. Akár bennünket maglódiakat is megkereshetnek.  Megkeresve, segítsék e közösségeket pünkösdi templomdíszítő szokásaik felelevenítésében, megőrzésében, dokumentálásában és továbbadásában – így munkálva „a Lélek egységét a békesség kötelékével”!  (Efezus 4,3).   - Németh Mihály lelkész

 

Schmolck Benjamin (1672-1737) Pünkösdi ének:

 

1. Szálljon hálaének,

Mert itt a Szentlélek!

Tárj ajtót, kaput!

Légyen száz virággal,

Zsendülő faággal

Ékes most az út!

Fogadd be, úgy lesz tele,

Szíved-lelked fényözönnel,

Ujjongó örömmel! –

 

2. Gyújtsd meg bennünk lángod,

Drága égi zálog!

Adj erőt nekünk!

Isten győztes ujja,

Vezess el az útra,

Hol békét lelünk!

Jöjj, szívünk és életünk

Töltsd el tűzzel, bízó hittel,

Égi kincseiddel! –

 

 

3. Záporodra várunk.

Öntözd meg egyházunk

Mezejét, ne késs!

Hull a mag, az ige,

De szent cseppjeidre

Szomjas a vetés.

Bőségben csak úgy terem,

És úgy érik majd kalásza

Gazdag aratásra.

 

 

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2018. november »
november
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930